Manapság már nehéz ezt elhinni, de volt egy időszak, amikor az internet nem létezett. Mielőtt az internet szociális része teljesen behálózta az életünket, az online felületek voltak azok, ahova elmenekülhettünk, ahol láthatatlanok lehettünk.

Amikor 2002-ben elkezdtem a LiveJournal-t, néhány barátom már használta és később többen is csatlakoztak. De ami fura volt az egészben, azok az idegenek voltak. Amikor a LiveJournal volt az egyetlen, ami miatt interneteztem, akkor sem a barátaim drámájára (amiket egyébként már tudtam) figyeltem, hanem teljesen ismeretlen emberek problémájára. De mégis ezek voltak az izgalmas posztok, hiszen olyan emberekről volt szó, akikkel soha nem találkoztam. Akikről nem is tudtam, hogy léteztek.

Amikor megírtam a saját megalázó bejegyzéseimet, sose gondoltam volna, hogy főleg a barátaim olvassák majd őket. Élőben kifejezetten idegesítő volt, amikor megemlítették ezeket. Azt szerettem a LiveJournal-ban, hogy az internet korai napjaiban olyan volt a felület, mint amikor egy publikus helyen senkihez nem tudunk beszélni. Úgymond beleüvölthettünk a semmibe. Amikor megosztjuk a gondolatainkat az interneten, az mindig egyfajta „segélykiáltás” és arra vágyunk, hogy figyeljenek ránk, de sokszor pont az ellenkezőjét kívánjuk. Úgy akartam ezt csinálni, hogy ne vegyenek észre. Ahogyan csak akkor csinálnám, amikor tudom, hogy senki nem figyel.

A legszebb az volt a LiveJournal-ban – és a hasonló elven működő chatszobákban -, hogy teljesen haszontalanok voltak. Egyikünknek se volt indoka, hogy ott legyen. Az online élet egyfajta magányt jelentett már akkor is, de ezzel szemben erősítette is a szociális életünket. A haszontalansága abban mutatkozott meg, hogy gyakorlatilag semmit nem csináltunk, ami számítana hosszú távon vagy bármilyen következmény származna belőle.

Valószínűleg ami leginkább kiszívta az életet az internet ezen részéből, az az volt, hogy teljesen haszontalannak bizonyult. Manapság minden úgy néz ki, mintha a LinkedIn egy változata lenne. Minden online felület arról szól, hogy egy jó munkát vagy társat találjon neked és hogy erősítsd a saját márkádat. Olyan, mint egy interaktív önéletrajz.

Az American Online és a LiveJournal idejében még volt az internetnek egy olyan érzete, hogy ott tényleg elbújhattunk és elszeparáltuk a valós életünket attól, amit online csináltunk. Manapság mindenki látszani akar, így ritka az olyan felület, ahol észrevétlenül mozoghatunk, ahol elfelejthetnek minket.

Nem olyan könnyű megnézni, hogy hány embert követsz vagy téged hány ember követ Snapchat-en, de úgy gondolom, hogy körülbelül 150 követőm lehet. Én nagyjából 100 embert követek. Ahogy az elmúlt hónapokban megnyitottam az alkalmazást, nagyjából ezek közül mindig ugyanattól a 2 – 5 embertől látok posztokat. Amikor kirakok egy sztory-t (amit manapság egyre ritkábban teszek), akkor maximum 7 ember tekinti meg. Ezek a számok folyamatosan csökkentek, a Snapchat pedig úgy néz ki, mint egy üres placc, ahol valaha egy épület állt.

Sosem éreztem magaménak az alkalmazást. Néhány évig használtam úgy ahogy, de a Snapchat egyre inkább elidegeníti a felhasználóit. És ahogy egy platform megszűnni látszik, úgy egyre inkább érezzük azt, hogy teljesen haszontalan és nem sugározza azt a régi érzést, hogy valaha számított, amit csináltunk.

Amikor a Snapchat először megjelent, a legvonzóbb tulajdonságát egy rendkívül egyszerű ötlet adta: azon képek, amiket küldtünk, eltűntek. 2011-ben minden egyéb social media platform archiválható volt, de a Snapchat-en a megtekintés után néhány másodperccel már ott se volt a kép, mintha sose létezett volna. 2016-ban az Instagram útjára indította a saját Stories verzióját, amit később a CEO-juk úgy jellemzett, mint egy teljes koppintást. Ezek után már mindenki utánozni akarta őket, remélve, hogy a Snapchat-hez hasonló sikereket érnek majd el.

Nos, ez működött is: ugyan a legtöbb nagyobb platform már rendelkezik ezzel a funkcióval, de ennek ellenére mindennek van következménye. Mindannyian pontosan tudjuk, hogy az internetről semmi nem tűnik el igazán – mindent le lehet menteni, archiválni, lefényképezni. Azon az interneten, ahol minden eltűnik és a titoktartás a legfontosabb, talán nem is a különböző funkciók adják meg ezt, hanem azok a szolgáltatások, amik haldokolnak és amiket már senki nem néz.

2016 nyarán a Snapchat reneszánszát élte – legalább annyi felnőtt használta az alkalmazást, mint amennyi tinédzser. Még a New York Times is úgy nyilatkozott róla, mint „a hely, ahol önmagad lehetsz”. Több eseményt is dokumentáltam itt, például az utazást Savannah-ba és Chattanooga-ba, a partnerem szüleihez, vagy egy lassú, izzadós nyarat New York-ban és néhány utat Philadelphia-ba, ahol a szüleim élnek.

Azon a nyáron rengeteg barátomat bevonzotta a Snapchat és gyorsan ugyanolyanná vált, mint az összes többi social media platform (csak sokkal jobb filterekkel). A fényképek, a videók és a szöveges üzenetek továbbra is eltűntek egy idő után, viszont bevezették az archiválás funkciót, tehát ezentúl lehetséges volt bármilyet anyagot lementeni, amit csak szerettünk volna – a sajátjainkat és más felhasználók tartalmait is. Az emberek Twitteren hivatkoztak egymás snapjaire és bátorították az egyéb platformok felhasználóit is, hogy térjenek át erre. A Snapchat többé semmivel nem volt privátabb, mint az internet többi része. Ami eredetileg fiataloknak készült, azt hirtelen harmincas emberek lepték el.

Én még abban az évben fejeztem be a platform használatát, főleg azért, mert már túl sok ember használta ahhoz, hogy lényegesen különbözzön a Twitter-től. Valamint az a néhány ember – közeli barátok és a partnerem -, akik ténylegesen fontosak voltak számomra, más alkalmazásokat kezdtek el használni.  Később, még abban az évben visszatértem a Snapchat használatához, mert a barátaim közül néhányan újra elkezdték rendszeresen használni. Még ebben a viszonylag rövid időszakban is feltűnt, hogy az alkalmazás jóval kevésbé népszerű, mint amilyen addig volt. Valahogy eltűnt az a pezsgés a platform körül, mint ami régen annyira meghatározta.

A Snapchat elég rossz évet zárt. A profit és a részvényárfolyam is nagyot zuhant, valamint az ünnepi szezon után különböző sztorik jelentek meg arról, hogy a vállalat mire mennyit költ, köztük elég sok megkérdőjelezhető dologgal. Az Instagram Stories funkciója megkétszerezte a felhasználóik számát. Sok híresség is ott hagyta a platformot, többet között Kylie Jenner, Chrissy Teigen és talán a legfontosabb, Rihanna is. A legutóbbi frissítés annyira elrontotta a kinézetet és ezzel együtt a használhatóságot is, hogy még egy Change.org-s petíció is született arról, hogy állítsák vissza a régi felületet. Jól látható az egyetértés ezzel kapcsolatban abból, hogy a petíciót több, mint egy millió felhasználó írta alá. A Snapchat egyszerre tűnt elkeseredettnek és jelentéktelennek. Többé nem volt kérdés az, hogy érdemes-e még oda regisztrálni, vagy már meglévő felhasználóként tovább használni az alkalmazást.

Ahogy teltek a hónapok, egyre kevesebb ismerősöm volt aktív felhasználója a szolgáltatásnak. De ennek igazából nem is volt jelentősége, mert alapjaiban az változott meg, ahogyan én használtam. Az általam követett emberek sztorijai egyre eltávolodtak és már csak arra használtam az alkalmazást, hogy megnézzem az üzeneteimet. Később már az egész felhasználásom abból állt, hogy egy bizonyos baráti körrel beszélgettem. Ahogy egyre többen hagyták ott a Snapchatet, úgy ez a zárt chat egyre inkább egy titkos klubra kezdett el hasonlítani. Mintha a ház egyik szobájában egy személyes beszélgetést folytattunk volna, miközben amúgy egy buli lett volna az épületben. Továbbra is használtam, de már csak nagyjából úgy nyolc emberrel tartottam a kapcsolatot. Aztán ez hat lett, végül öt, négy és három – egyre többen adták fel a harcot, mikor az alkalmazás új kinézetet kapott, a többi hibát már nem is említve. De én még mindig nem adtam fel, mert a Snapchat akkor volt a legélvezhetőbb, amikor már egyértelműen a hanyatlás útján volt.

Olyan dolgokról posztoltam, amit amúgy más platformon nem tennék meg: írásról, konditeremről, pénzről és végtelen mennyiségű fotót tettem ki az arcomról. Ez manapság már rossz tartalomnak számít, ami csak idegesíti az embereket és lejáratja azt, aki csinálja őket. De ezek a dolgok azok, amiket személyesnek éreztem; amik tényleg sebezhetővé tettek és egyben unalmassá is. Pont olyan dolgok, amiket anno a LiveJournal-ra is kitettem tiniként.

Az egyik barátom, aki még mindig használja a Snapchatet azt mondta, hogy ez a felület még mindig biztosít egyfajta privát szférát, ahol úgy oszthatunk meg dolgokat néhány emberrel, hogy ne kelljen mindenkinek látnia. Ezzel együtt az is vonzóvá teszi, hogy egyre kevesebb ember használja. Mivel nincs olyan funkció, hogy végigmegyünk egy felhasználói adatlapon, így tényleg csak azokat követed, akik ismernek és ez barátságossá teszi. A fura arcok is sokkal inkább elkerülik az embert.

A felület áttervezése utáni felháborodásra reagálva a vállalat kiadott egy újabb verziót, reagálva a felhasználói aktivitás csökkenésére. Az új verzió nagyjából visszatért az alapokhoz, amiért a felhasználók szerették az alkalmazást. A korábbi verzió elszeparálta az embereket a hírességektől – ezzel eredetileg az volt a terv, hogy az alkalmazás a szorosabb kapcsolatokra helyezze a hangsúlyt, de pont az ellenkezőjét érték el vele.

Persze alapvetően nem ezért kezdtek el lelépni az emberek a Snapchatről, sokkal inkább azért, mert már nagyon nehézkes volt a használata. A régi felhasználói felület visszaállítása talál meg tudja menteni a szolgáltatást, de jelenleg még mindig nagyon halottnak tűnik az egész.

Az internet használata következményekkel jár, mivel a való élet is következményekkel jár. A virtuális tér és a való életünk közötti vonal már teljesen elmosódott, vagy akár mondhatjuk azt is, hogy megszűnt. Ahogy a Snapchat elveszítette jelentőségét, úgy már egyre kevesebb köze van a valósághoz és ahhoz, ami igazán számít az életünkben.

A Peach nevű platform, ami végül sosem terjedt el igazán, pontosan ezt a „privát klub”-szerű élményt adta a felhasználóknak. A Vine szintén egy jó szolgáltatás, de mostanában rebesgetik a leállítását. A Tumblr is ehhez hasonló – manapság már elég elhanyagoltnak tűnik a régi forgalmához képest és olyan, mint egy titok.

Amikor egy weboldal haszontalanná válik, úgy emlékeztet minket arra az internetre, aminek még volt célja. Még mindig keressük azt az online teret, ahol elmondhatjuk a titkainkat anélkül, hogy bárki láthatná. Talán ezek a haldokló oldalak az egyetlenek, ahol már senki nem figyel.

Forrás: theverge.com